Nagyvárad ősi magyar város, melyet nem más, mit Szent László király alapított a XI. században. Ide helyezte át a bihari püspökség székhelyét. A lovagkirály 1095-ben hunyt el, s földi maradványait Somogyvárott temették el. A nagyváradi székesegyházat 1106-ban fejezték be, így átszállították végső nyughelyére a váradi székesegyházba. 1192-ben a katolikus egyház szentté avatta, ezek után a város közkedvelt zarándokhellyé vált.  Az ország három részre szakadásának időszakában Nagyvárad többször is gazdát cserélt, míg végül felszabadult 1692-ben. Ezt követően, köszönhetően a jó földrajzi fekvésének, fontos kereskedelmi központtá fejlődött az elmúlt évszázadok alatt, végül a magyar kultúra egyik fellegvárává nőtte ki magát a XIX. században. Ady Endre találóan a „Pece parti Párizsnak” nevezte szülővárosát.

A I. világháborúban számos fiatal magyar honvéd esett el az olasz fronton. A város  előttük kívánt tisztelegni azzal, hogy 1917. június 17-én felavatta a Nemzeti Áldozatkészség-szobrát. A szobor az Isonzó őre nevet kapta, elismerve ezzel a fronton harcoló nagyváradi 4. honvéd gyalogezred katonai érdemeit és hazáért tett áldozatát. A szobrot a helyi fafaragó mester, Molnár József készítette hársfából.

Miután a románok megszállták Nagyváradot, igyekeztek minden magyar jelenlétre utaló ereklyét románosítani. Amit nem tudtak, vagy nem akartak románosítani azt rend szerint eltűntették. Ez történt Isonzó őrével is, ami az 1919-ben bevonuló románok vandalizmusának áldozata lett. A szobrot darabokra vágták, és a maradványokat a Körösbe dobták. Nagyváradnak viszont nem csupán ezt az egy barbár cselekedetet kellett eltűrnie az elmúlt száz esztendőben...

Képek: 1. Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon című könyv 157. oldal. 2. Mikes Ödön festőművész alkalmi képeslapja (Várad 16. évf. 6. sz. (2017.)